A meleg lakásból bámulom az gusztustalan időt, azt hiszem, megfáztam. Nem meglepő, néhány órán belül éghajlatot váltottam, 27 fokból a 7 fokba. Mintha hónapokkal ezelőtt kezdődött volna ez a hét, egy másik életben.

Hétfőn az autó átment a műszaki vizsgán, kedden pedig délelőtt sikerült elintézni az adásvételt. Végül a sok sok izgulás után az utolsó pillanatra minden összeállt és megnyugodhattam. Mire minden elintéződött, én is felfogtam, hogy bizony elérkezett ez a nap is, hihetetlennek tűnt. Sok búcsúzkodás után szerda délután elindultunk a reptérre és a kocsiból még utoljára megnéztem a már ismerős helyeket. Nagyon furcsa érzés volt. Azon gondolkodtam, hogy vajon visszajövök-e még? És ha igen, mikor? Egy évig itt laktam, most már ez is én vagyok, a lényem része lett.

Aztán a repülőn megvolt a vágyott pezsgős pillanat is és az elképzeltnél még sokkal jobb érzés volt. Bármilyen hosszú is volt az út, már hazafelé tartottam. Amikor Budapesten talajt értek a gép kerekei bevallom elsírtam magam (a mellettem ülő fickó nemigen tudta mire vélni). Megcsináltam és újra itt vagyok!

Sokan kérdeztétek, hogy mi fog hiányozni: leginkább a tenger. Megszokott háttér, körbeveszi a várost, mindig más és mindig megnyugtató. A barátok is hiányozni fognak persze, de velük úgysem szakad meg a kapcsolat, találkozunk még inshallah. Hiányozni fog még a szenegáli derű, és a stressz hiánya (ami tök idegesítő, amikor épp elintéznél valamit). És a napsütés. A földimogyoró. A halak. Meg a moyo szósz. A báránylapocka. Na jó, abbahagyom.

Miután kialudtam magam végre és itthon szombatdélutánozok a három kipakolatlan bőrönd társaságában, visszagondolva azt hiszem jól helytálltam és jól döntöttem. Sokat tanultam és mindenképpen megérte ez az év. Azt hiszem, megváltoztam, csak még nem igazán tudom, miben. Sok szempontból nehezebb felvállalni, hogy valami nem a mi utunk, inkább megszokásból vagy kényelemből folytatjuk. Én büszke vagyok, hogy ezt is megléptem, felismertem és nem maradtam olyan helyzetben, ami nem jó nekem. Hogy itt mi vár, az már egy másik blog témája lesz.

Köszönöm a drukkolást, hamarosan hallotok felőlem.

Pénteken reggel korán keltem, mert egész napos megbeszélés volt egy belvárosi hotelben a régió munkatársaival. Sajnos délelőtt nem jutottam el odáig, mert durva hasmenéssel indítottam a napot. Ez nem meglepő, volt már ilyen, ha láz nincs, akkor csak valami rossz kaja az oka. Általában ilyenkor elkezdem szedni a Smectát és otthon maradok, WC-közelben. Ezen a napon ez nem volt opció, mozognom kellett a városban és este is meg kellett jelennem a búcsúvacsimon. Szóval ezúttal a nagyágyút vetettem be és vártam a hatást. Egyébként imádom az Imodiumot, bombabiztos, két órán belül hat, csak utána úgy érzi magát az ember, mint egy nagyra nőtt disznósajt. Szóval imigyen felkészülve a napra, kaptam a hírt, hogy kész a forgalmi. Nem hittem a fülemnek, megismételtettem párszor, aztán taxiba vágtam magam, hogy elhozzam a papírt. Mondanám, hogy diadalmas pillanat volt, de nem volt az. A belsőségeimmel küzdve csak azon drukkoltam, hogy ne legyen dugó (volt) és folyton azt fürkésztem, hová tudok elrohanni, ha rámjön a szükség. Ilyenkor persze mindig a leglassabb teherautó mögé kerülünk és a legtoleránsabb taxisofőrt fogom ki. De odaértem baj nélkül és átvettem a papírt, kihálálkodtam magam, majd újra taxi és irány a belvárosi megbeszélés. Egy óra volt átjutni a városon a pénteki ima előtti csúcsforgalomban, életem valószínűleg leghosszabb órája. Közben többször levert a víz és amikor nem szenvedtem nagyon, akkor úgy éreztem magam, mint egy rossz komédiában. De ez is megvolt, az Imodium tartott és akkor ott a szállodához megérkezve valóban azt éreztem, hogy ezek után bármire képes vagyok.

A délutáni megbeszélés után kellemeset vacsoráztunk (óvatosan) és alkohollal fertőtlenítettem belsőleg. Végre fel tudtam engedni és reálisnak látszik már a hazatérés is. A legnagyobb stressz lement rólam, már csak pár elintéznivaló maradt. Boldogan indultam haza, hogy egy jót aludjak végre, amikor azért még jól leszart egy madár, csak hogy ne feledjem a helyemet az Univerzum rendszerében.

Egy hét múlva ilyenkor már otthon leszek. Kellemesen melengető a gondolat, hogy már túlleszek mindenen, ami itt idegesített. A napok szinte repülnek már, sok a program és  tennivaló. A legnagyobb fejfájást még mindig az autó forgalmija okozza. Tegnap egy újabb ígért határidőt bukott be a kapcsolattartóm, majd mikor számonkértem, megsértődött és kirúgta magát. A külügyes ügyintézővel ma személyesen mentünk el a hivatalba, ennek meglett a hatása. Max. 48 órát mondtak, de aztán sikerült holnapra kisírni (majdnem szó szerint). Meglátjuk, hogy tartják-e. Küldjétek továbbra is az energiát!

Közben már csak pár napom maradt, szinte fel sem fogom. Pörgök ezerrel, de már csak lendületből, az energiám rég elfogyott. A nyugodt pillanatokból próbálok meríteni. Holnap céges búcsúvacsi lesz, vasárnap még elmegyek a kedvenc marokkói éttermembe bárányt enni, és lesz még legalább egy Moscow Mule koktél is a parton. Ma a hivatalba menet eszembe jutott az első utam a reptérről a szakadt taxiban a meleg poros délutánon, amikor még idegen volt minden. Mintha nem egy, hanem sok évvel ezelőtt lett volna. A barátoktól is el kell köszönni lassan, szerencsére vannak és a munkatársak közül is a többség sajnálja, hogy elmegyek. Az ilyen mindig jól esik, talán hagytam valami maradandó bátorítást, tanácsot, ami nyomot hagy. Nekem mindenképpen sokat adott ez az év.

Hétfőn és kedden egész nap viharos szél süvített, de úgy igazán. Itthon és az irodában olyan volt, mintha valaki megállás nélkül porszívózna. Az idegeim pedig így is rongyosak, tovább folytatódnak az autó körüli bonyodalmak. Hétfőn jártam a Külügyminisztériumban (az épület is megérne egy bejegyzést, meglehetősen lepukkant), hogy átvegyem a kész papírokat. Egy nagyon kedves fiatalember közölte, hogy még a kérvény sincs beadva és hiányoznak dokumentumok. Szegény nem érdemelte meg, amit kapott, de hősiesen viselte. Felhívtam a kapcsolattartómat és nem szép hangnemben kérdőre vontam. Innen kicsit megindultak a dolgok, de csak kicsit. Szerdára minden be lett adva, ahogy kell, és most már rajzolják a betűket a papírra a hivatalban. Hogy ez meddig fog tartani, arról nincs információ. Amint megvan a forgalmi, egy gyors műszaki ellenőrzés és mehet az eladás. Minderre 8 munkanapom maradt. Nem vagyok nyugodt és nem is leszek, amíg a kezemben nincs a papír. Meg KELL lennie időben.

Közben másfél hét van hátra és élveznem kellene az utolsó napokat. Sajnos a tennivalók miatt nem tudom elengedni magam, ahogy szeretném. Azért vannak jó dolgok, mindenféle búcsúztatók a különféle társaságokkal és baráti vacsorák a kedvenc helyeken. Szívom magamba a napfényt, mert tudom, hogy otthon abból kevés lesz. A mérlegek készítése és a tanulságok levonása majd egy nyugodtabb időszakra marad.

Küldjétek a pozitív energiát, meg az agykontrollt, hogy minden sikerüljön! Előre is köszi.

A heti csillagállás előre nem látható fordulatokat hoz életében. A Jupiter és a Mars teljesen megszokott pályán haladnak az égen. Emiatt gyakran úgy érzi majd, hogy párhuzamos valóságba csöppent, kénytelen alkalmazkodni a mindennapok szürrealitásához. Nem, ez nem kandikamera, emberek tényleg szoktak spontán dalra fakadni, nem csak a musicalekben. Őrizze meg józanságát és humorérzékét és igyekezzen felkészülni minden eshetőségre!

Szerelem

A Vénusz messzire elkerüli az Ön házát, semmilyen szöget nem zár be és úgy általában a galaxison kívülre távozik. De ne adja fel a reményt! Jóakaratú ismerősei úgyis kiházasítják. Komoly sikereket érhet el a másik nemnél, amennyiben hajlandó beérni a második hellyel. Ebben az esetben még idén házasságra kerülhet a sor. Hallgasson a szívére!

Egészség

A hét elején fordítson különös gondot a gerincére, derékfájdalmak adódhatnak. Nem csoda, hiszen idén sem fogadta meg, hogy rendszeresen sportolni fog, helyette 8 órákat görnyed az íróasztalnál. Az sem segít, hogy a hétvégéket a kanapén fekve filmnézéssel tölti.  Hét közepén a stressz és a garnélarák gyomorproblémákat okozhat. Legyen mértékletesebb és töltsön több időt töltődéssel!

Vannak napok, amikor semmi sem halad. Ha megfeszülünk se, hiába nyomulunk, intézkedünk, egyszerűen csak nem jutunk előbbre. Ezeket a napokat fel kell ismerni és le kell állni a feszüléssel, mert semmi értelme. Aztán jönnek napok, amikor minden egyszerre meglódul és nem győzünk lépést tartani az eseményekkel. Azért be kell vallanom, hogy itt Szenegálban ez utóbbi a ritkább. Még mindig az autó paprírjait várom, hetekig tartó stagnálás után hétfőn  végre jeletkezett a kapcsolattartó és ígeretet kaptam, hogy a hét végéig meglesz az új forgalmi. Illetve ma írt a pasi smst, hogy reméli, hogy holnap este már jó hírrel szolgálhat. Inshallah. Bulit csapok, ha tényleg meglesz és végre talán aludni is tudok majd.

Már megvan a repjegyem is haza, fura érzés, hogy csak 3 hét maradt. Latolgatom, hogy mit szeretnék innen magammal vinni, fizikailag és szellemileg egyaránt. Nagyon megterhelő ez az időszak, rosszul alszom és tök kimerült vagyok. Követni kell a napi rutint és közben mindig a következő feladatra koncentrálni és feldolgozni ezt az újabb nagy (vissza)váltást. Van egy strategiám, sokszor bevált: az előttem tornyosuló teendők helyett a kitűzött célon túl valami kellemes pillanatot képzelek el, amivel megjutalmazom majd saját erőfeszítéseimet. Az adott helyzetben ez az a pillanat, amikor majd hátradőlök a hazafelé tartó repülőgépen és kérek egy pohár pezsgőt. Nagyon kellemes kép ez, lehet, hogy el is sírom majd magam. Addig még küzdelmes pár hét jön, és három hétvége, hogy végigjárjam a számomra kedves helyeket a számomra kedves emberekkel. Szerencsére mindkettőből van bőven. Kitartást mindenkinek!

Lassan lejár az egy év Dakarban. Sokan tudjátok, hogy nem kértem hosszabbítást, így 28 nap múlva (de ki számolja?) újra veletek leszek. Döntésem okait itt nem fejtegetném, aki olvasta rendszeresen a bejegyzéseket, az valamennyire érti, egyébként meg szívesen elmesélem majd otthon egy kávé mellett. Annyiban egyszerű a helyzetem, hogy nincs bennem semmi hezitálás. Kis nosztalgia van, ha most újraolvasom az első bejegyzéseket. Vicces, mennyire szívemhez nőtt a város, otthonosan mozgok azokon az utcákon, amik az elején idegenek voltak.

Persze így újra kénytelen vagyok elmerülni a szenegáli adminisztráció sötét bugyraiban. A Falcon május óta nincs a nevemen és így pillanatnyilag még eladni sem tudom, bár jelentkező van rá. Ez a legnagyobb stresszfaktor, mert nem tudom, mikor lesznek kész a papírok. Aztán a lakás, bútorok, óraátírások, bankszámla lezárás stb. Sok-sok-sok papírmunka és feltehetően ősz hajszál (szerencsére festve van).

Újévre nem fogadtam meg semmit, nem is szoktam. Februártól szeretnék néhány irányelvet alkalmazni inkább, azok alapján amiket itt tanultam magamról, a munkáról és egyéb fontos dolgokról. Benne van, hogy nem fogom idegesíteni magam olyan dolgokon, amikre nincs ráhatásom. Na, ezzel sok szerencsét. :) Az is benne van, hogy írni fogok. A blog sikere után, most úgy gondolom, folytatni fogom az írást, bár még nem tudom, miről. A párducoroszlángorilla lezárul majd természetesen, de vannak egyéb ötleteim. Remélem, majd oda is velem tartotok. Hamarosan találkozunk, addig meg még írok majd párszor.

Nem állíthatom, hogy rossz visszatérni a melegbe. Tengerparti Szilveszter lesz, 24 fok és koktélok. Azért az indulás reggelén nem voltam annyira feldobva, a taxiban a reptér felé majdnem elbőgtem magam. Aztán az élet újra átalakult megoldandó dolgok véget nem érő gyöngysorává, nekem praktikusnak kellett lennem és rinyálásra nem maradt idő. De kezdjük korábbról.

December 7-én megnyílt az új, Blaise Diagne-ról elnevezett, nemzetközi repülőtér Dakarban (hátha valaha kvíz kérdés lesz…). Illetve ez jó nagy átverés, mert kb. 60 km-re van igazából Dakartól. Emiatt össznépi zúgolódás volt a városban, mintha csak a budapesti metrófelújításról lenne szó, csak itt nincs metró. Véleménye persze mindenkinek van. Sokáig reménykedtünk, hogy a megnyitás csak formális lesz és még egy darabig a régit használhatjuk, ami bár kisebb, mint a népligeti buszvég, legalább a belváros közepén van. Sajnos a politika közbeszólt és a régi repteret az új megnyitásának napján azzal a lendülettel bezárták. A karácsonyi szabadságolások előtt egy héttel. Én próbáltam jól tervezni és mindent előre látni, de így is csak a szerencsének köszönhetem, hogy simán hazajutottam. Az történt, hogy a gépem, ami este 11-kor indult volna, szokás szerint késett. 23:45-kor szálltunk fel és mint utóbb kiderült, 15 perccel később az irányítótorony munkatársai minden előzetes figyelmeztetés nélkül sztrájkba kezdtek. A sztrájk oka többek között az volt, hogy az új reptér messze van és nehéz a munkába járás, valamint az, hogy nem tanították be őket az új technika használatára. Megismétlem: az irányítótorony dolgozóiról beszélünk… A rend egy nap után helyreállt ugyan, de sok munkatársam ragadt Dakarban és bukta a jegyet haza, nem beszélve arról, hogy karácsony előtt már az újrafoglalás sem olyan egyszerű, mert minden tele van.  Erről azonban a levegőben mit sem tudtunk, szeltük az éjszakai eget, volt egy kis izgalom egy ájult nő körül, de egyébként eseménytelenül eljutottunk Párizsba. Mindenesetre nem jó érzés, mikor az utaskísérő valahol Mauritánia felett riadt hangon bemondja, hogy ha van orvos a fedélzeten, jelentkezzen.

Párizsban 7 órám volt a csatlakozásig, és találtam egy hotelt bent a terminálon, amit órára is lehet foglalni. Tök jó a koncepció, mini szoba ablak nélkül és egy zuhany, maga lehet a boldogság egy végiggubbasztott éjszaka után. Sajnos a recepció szerencsétlenkedése miatt néhány óra múlva telefon ébresztett, kérdezték, hogy meddig maradok. Éppen azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok és nagyon megijedtem, hogy lekéstem a gépemet, de kiderült, hogy csak bénáztak és még van két órám. Kicsit feldúlt voltam. Sebaj, isteni nagynyomású zuhany után belevetettem magam a karácsonyi tömegbe. Kicsit sokkos lettem a sok dekortól és árurengetegől, úgyhogy a további várakozási időt egy csendes sarokban töltöttem.

Aztán végre hazaértem és még azt is megbocsátottam, hogy a taxis végigdumálta az utat hazáig. Fos idő, tök sötét délután négykor, mi kell még? A következő két hétben kiélveztem, amit csak lehetett és igyekeztem nem átvenni a karácsonyi idegbetegséget. Az ajándékokat Dakarból vittem és/vagy online rendeltem, ami egy csomó idegsejtet spórolt. 24-én volt egy kis ijedség, mert nem éreztem túl jól magam, fájtak a csontjaim és rázott a hideg. Gondoltam, influenza, ettől aztán rögtön le is vert a víz, mert lázzal sajnos egyből a trópusi fertőzőn kellene jelentkeznem, ahol biztos a néhány napos elzárás és látogatási tilalom. Ez a lehetőség nem különösebben dobott fel karácsony napján, de szerencsére nem volt végül lázam, csak kimerültség lehetett.

Most újra Dakarban vagyok, tegnap érkeztem, nem minden drukkolás nélkül, de végül teljesen simán. Az új reptér csomagkezeléséről (is) szólnak aggasztó hírek, az elején állítólag összesen négy (4) ember pakolta a csomagokat az induló és az érkező járatokra egyaránt. Teljes volt a káosz és volt, hogy 4-5 órát kellett várni. Szerencsére azóta ezt orvosolták, legalábbis mire átjutottunk a szuperlassú útlevél-ellenőrzésen a két bőröndöm már ott keringett a szalagon. Szerintem egyébként az új reptér tök szép, és nekem mindkétszer szerencsém volt. Némi toporgást leszámítva, ami itt egyébként is normális, komolyabb fennakadás nélkül megúsztam az átállást.

Az év utolsó napját felépüléssel és átállással töltöm, estére fittnek kell lennem. Minden olvasómnak nagyon boldog új évet kívánok!  

Ma előkarácsonyi összejövetelt tartottunk a dakari magyar csajokkal és a következő generációval. A legtöbb helyen lánygyermek van, így a korántsem teljes létszám hat felnőtt nő és öt kislány volt. Jót beszélgettünk magyarul, karácsonyi zenéket hallgattunk és a gyerekek mézeskalácsot sütöttek.

A héten volt Mikulás, én is vittem csokit a munkatársaimnak, akiket nem nagyon hatott meg a dolog, de a csokinak örültek. A félig magyar vegyes háztartásokban is tartják ezt szokást, ami azonban nem várt bonyodalmakat vet fel. Kezdjük azzal, hogy ki kell tenni a csizmát az ablakba. Nincsen csizma. Oké, akkor cipőt…szandált…strandpapucsot. Mikulás jön, reggel mindenki örül, majd a gyerekek elmennek iskolába. Ahol szegények nem értik, hogy:

• a többieknek miért nem jött a Mikulás?
• a Mikulás miért most jött, mikor a többieknél ő hozza a karácsonyi ajándékot?
• nekünk miért a Jézuska hozza a karácsonyi ajándékot, mikor a többieknél a Mikulás?
• és mi van azokkal, akiknek nem hoz senki semmit, mert nem tartják a karácsonyt?

Minden tiszteletem a barátnőimé, akik tartják a magyar hagyományokat ebben a környezetben, ahol gyakran a család másik fele teljesen más vallású, más ünnepkörökkel. Érdekes lehet így felnőni, ennyiféle kultúrát ismerni. A gyerekek láthatóan kiegyensúlyozottak és boldogok, teljesen jól elvannak egymással és ha a fenti filozófiai kérdésekre sikerül megnyugtató választ találni, fel sem merül bennük, hogy az egyik rendszer jobb vagy rosszabb lenne, mint a másik. Remélhetőleg megtalálják majd ebben a saját útjukat és abban marad majd valami a magyarságukból is. Egyelőre csak nagyon cukik. 

Az idei karácsonyvárás eléggé rendhagyó. Ebben az időszakban válik el legélesebben az otthoni életem és az itteni. Azon gondolkodom, hogy mit is csinálnék most otthon: örülnék a hónak, koszorút készítenék az éves céges koszorúkészítő összejövetelen, forralt borozni mennék sapkában, kesztyűben, a plázában irtanám az idegsejtjeimet. Ehelyett azt csinálom, amit itt mindig. Nyári ruhában járok, légkondiban dolgozom, strandon vacsorázom.

Egyrészt üdítő, hogy nincs nyomás. A plázában a múlt héten teljes kihaltság volt, semmi dekoráció, sehol egy „Last Christmas”. Karácsony előtt egy hónappal a tesómmal a strandon söröztünk 32 fokban a pálmafák alatt. Másrészt hiányzik a készülődés. Hétvégén első advent, az első gyertyát meg kell gyújtani. De min? Ezen agyalok, valami kreatív megoldást kell találnom vasárnapig. Majd beszámolok.

Azért a visszaszámlálás természetesen így is megvan, számolom, mint a gyerekek, hogy hányat kell még aludni. Ebben segítségemre van egy adventi naptár filteres tea, egy munkatársam hozta Németországból. Pénteken el is kezdem. Addig is küldjetek havat, légyszi!