Időnként kiakadok a világ állása miatt, ebben az esetben pedig kimondottan kényszert éreztem, hogy megosszam veletek ezt a nagyszerű cikket:

http://www.diningguide.hu/fogalom-szuletik-porizot-nyit-ket-senior-streetfoodos/

Üzenetben kaptam ma, az oldal és a felütés alapján azt gondoltam, hogy valami értékes tartalom lesz. Sajnos tévedtem. Tekintsünk most el attől, hogy mennyire jó ötlet újragondolni a magyar klasszikusokat és strandkaját (nekem ez a streetfood, bocs) csinálni a pörköltből és hordozhatóvá (portábilissá) tenni sós palacsintába göngyölve. Gusztus dolga. De miért kell erről úgy írni, hogy a cikk hemzseg az idegen szavakról és a helyesírási hibáktól? Elborzaszt, hogy ez kell az embereknek. Termelői savanyúság és chilifarm. És természetesen „A vegáknak sem kell messzire kerülnie az objektumot.” Mármint a Pörizőt. Csak én érzem, hogy valami baromira nincs rendben ezzel?

Ne haragudjatok a kifakadásért, tudom, hogy ez nem Dakar specifikus bejegyzés. Szerencsére ide még nem ért el a bisztró életérzés. Az sem segít, hogy nagyon ennék egy jó pörköltet... :)

Afrikában meleg van. Ez teljesen egyértelműnek tűnhet, pedig nem az. Igen, Magyarországon is meleg van, de az más. Száraz meleg, ami maximum néhány hétig tart. Itt augusztus eleje óta 28 fok felett van a napi átlaghőmérséklet és ez nagyjaból egész évben állandó 80% körüli páratartalommal párosul. Nehéz ezt elképzelni olyannak, aki nem tapasztalta és nem lehet felkészülni rá. A reptéren a személyzet mindig jókat röhög az érkezőkön, akik fújtatva dobják le magukról a textilt. A mindennapokban ez úgy néz ki, hogy ha kimegyünk, akkor el kell fogadni a tényt, hogy nem leszünk frissek és illatosak. Izzadunk (nagyon), de az az izzadás nem hűt, mert nem párolog el. Csapzottak leszunk hamar, viszont mindenki más is az lesz.

A tisztálkodás így legalább napi két zuhannyal alapvető. Felejtsük el a hirdatáló, krémes tusfürdőket: réteget képez a bőrön és kellemetlen érzés a melegben, váltsunk a jó öreg szappanra. Nem is szárít, a tökéletesen hidratált bőrt a 80%-os páratartalom biztosítja minden évszakban. Semmiféle testápólóra vagy hidratáló arckrémre nincs szükség, sőt, csak melegít. Az izzadsággátlás ugyan teljesen hiábavaló, de azért csináljuk. Itt nincs nagy divatja, a testszagot teljesen természetesnek veszik (sajnos), vagy a ló másik oldalára esnek és masszív parfümcsíkot húznak maguk után. Retró életérzést biztosít a hintőpor (nem véletlenül találták fel), olyan helyekre tökéletes, ahol a dezodor nem opció. A hajformázás hiábavalóságáról már írtam, opció lehet a vizes haj stílus, amit egyébként is megold a természet kb. 10 perc után.

A helyi nők általában nem vesztegetik az idejüket a szőrtelenítésre. Igaz, olyan ruhát hordanak, amiből nem látszik ki a lábuk, de ha mégis, akkor sem zavartatják magukat. A választás a miénk, akár csak a fogápolásban. Sokszor látni helyieket szájukban ceruza méretű fadarabbal. Ez a fogmosás alternatívája, rágcsálásra a fa szálakra bomlik és ily módon helyettesíti a fogkefét. Mielőtt bárki fanyalogna, szakértő fogorvosok szerint kiválóan tisztít és az öko-bio forradalom már fel is kapta, mint a műanyag fogkefe alternatíváját (csillió pénzért árulják „nyugaton”).

Ha mindezzel megvagyunk, napszaktól függően naptejjel és/vagy szúnyogriasztóval tehetjük fel a koronát megjelenésünkre. Csodálom, hogy a kettő kombinációját még nem találta fel senki. Utóbbi egyébként az embereket is kiválóan riasztja, ha jól választunk.

Lassan kilábalok a szabadság utáni szokásos megzuhanásból. Olvasom, hogy otthon már talajmenti fagyok vannak és akár havazhat is hétvégén. Itt ebből semmi nem érzékelhető, továbbra is nagyon meleg van. A nappalok azért nagyon kicsit itt is rövidülnek és szinte nem is sötétedik este, az egyik pillanatban még világos van, a másikban sötét. Emiatt mintha az idő is másképp telne. Az itt töltött idő soknak is tűnik és kevésnek is. Soknak, ha belegondolok, hogy a kilencedik hónapomat fejezem be; kevésnek, ha arra gondolok, hogy mennyi mindent terveztem és abból mi valósult meg.

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem a fejemben a számokhoz, évszámokhoz és a az időhöz ábrák kapcsolódnak, idővonal-szerű valamik. Térben is elhelyezem, hogy hol tartok éppen, néha színesek is, bár a színek változhatnak. Nem tudom, hogy ez valami maradvány-e még kisiskolás koromból, vagy saját elképzelés, mindenesetre így képzelem például az évet:

Az augusztus és szeptember eléggé elhatárolódik, gondolom, ehhez az iskolaévnek lehet valami köze. :) Azt sem tudom, hogy a nyár miért ugyanolyan hosszú, mint az ősz és a tél együttvéve. 

Csak bízni tudok benne, hogy másnak is létezik ilyen a fejében és nem végzem a zártosztályon, amiért ezt megosztottam veletek. :D

 PS.: Nem is volt egyszerű lemodellezni ezt a dolgot.

Egy biztos, Szenegálban az ételre nem lehet panasz. Lehet, hogy egy idő után kissé unalmas a választék (hal), de időről időre újabb felfedezéseket lehet tenni. Nem vagyok oda a nyers hal gondolatáért, a szusi nem az én világom, a ruszlinak a látványa is taszít (kis szürke haltestek, vlöá). Tegnap azonban bevállaltam egy új kategóriát a ceviche-t (szevicse). Állítólag perui eredetű, több változatban készül, a lényeg, hogy kicsi haldarabokat pácolnak citromlében és chiliben és fűszerezik hagymával, petrezselyemmel, szójaszósszal a variációtól függően. Láttam már párszor étlapon, nem sok helyen van, mert szigorúan friss halból lehet készíteni. Tonhalasat próbáltam és nagyon finom. A lényeg, hogy ne legyenek túl nagy darabok, mert akkor nem járja át a halhúst a szósz. Ha jól készítik, teljesen átlényegül az egész, omlós, fűszeres lesz és az ember meg is feledkezik róla, hogy tulajdonképpen 15 dkg nyers tonhalat tolt be éppen. A tonhal azért is jó, mert a ruszlival ellentétben, nem hal-alakú (halakú, haha), kellemesen személytelen (haltalan) kockákra van vágva.

A nyers hal után újabb élménnyel gazdagodtam: a dakari színházban lemezbemutató koncertet tartott a „szenegáli gitáristen”, Hervé Samb. Állítólag ő nemzetközileg ismert, mindenképpen megérdemelten. Nem is csúnya, haja Bob Marley, játéka Carlos Santana, színpadi mozgása Billy Mack (aki nem ismeri Billy Mack-et, az karácsonykor pótolhatja). Meglepően kevesen voltak az egyébként oltári lepukkant, szocreál színházteremben. A világítás, a hangosítás és főleg az amatőr tánckar olyan béna volt, hogy időnként a közönség nagyon röhögött. Ezzel együtt a zenéje király, a vendégénekesek előtt is le a kalappal. Különösen egy roskatag öregember nyűgözött le, úgy támogatták be a színpadra, szandál-zokni és érthetetlen okból bojtos kötött sapka volt rajta. Ha az utcán szembejön, rá sem nézel. Persze a szenegáliak rögtön ovációban törtek ki, ők már tudták, amit én nem: ő Souleymane Faye, híres szenegáli énekes. Elkezdett énekelni és leesett az állam. Olyan hang- és életerő jött ebből a vékonyka emberből, hogy betöltötte az egész színházat. Az általam nem igazán kedvelt és csak „óbégatósnak” nevezett afrikai stílusban énekel, de nagyon profin (Oroszlánkirály megvan?, „váááááászemennnyááááááááá”, na olyan). Aztán már nem is tűnt olyan roskatagnak, elkapta a színpadi hév és táncolt is. Szóval tök jó volt, ha megtaláljátok őket Youtube-on, mindkettőt ajánlom hallgatásra, együtt és külön-külön is.

Ma magyar csajparti délután, kellemes hosszú hétvégét mindenkinek!

Nagy kedvencem a Galaxis útikalauz stopposoknak Douglas Adamstől. Éveken keresztül megvolt nekünk otthon, tesóm kapta, azt hiszem, de oly ronda volt a borítója, hogy sokáig nem nyúltam hozzá. Nem meglepő, íme:

Aztán egyszer kinyitottam és rögtön az első pár mondat behúzott. Lehetetlen is lenne az összes szuper idézetet kilistázni (olvassátok el, ha még nem tettétek), egy mondata van a fejemben egy ideje:

"…csaknem kétezer évvel azután, hogy valakit felszögeztek a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz…”

Azért jutott ez eszembe, mert az elmúlt néhány napban túlcsordult a közösségi oldalamon az életre konyhakész recepteket kínáló oldalakat megosztók száma. Miért gondolják emberek, hogy pár mélyenszántó idézettel és szép képpel rendbe hozzák mások életét? Ezek az oldalak gyakran azt a látszatot keltik, hogy szerzőjük valamiféle szakember, ám ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a coach ezoterikus tanácsokat ad és az önbizalomedzőnek egyetlen saját gondolata sincsen. Ez elkeserít. Számomra ezt azt mutatja, hogy bizonyos emberek, sajnos elég sokan, nem veszik a fáradtságot, hogy maguk gondolkodjanak, kívülről, valaki mástól, várják a választ a problémáikra.

Egyrészről megértem. Annyi ellentmondó információ kering a neten, hogy azt sem egyszerű eldönteni, mit együnk ebédre. Engedd el vs. soha ne add fel. Vállalni kell önmagunkat úgy, ahogy vagyunk vs. állandóan fejlődni kell, különben nem élet az élet. Lépjünk ki a komfortzónánkból, de azért gondoskodjunk a hygge életérzésről. Ebben a nagy katyvaszban nehéz értelmes vezérfonálra akadni, nekem a fenti idézet ezért tetszik. Szerintem elég jól összefoglalja, hogy hol kellene kezdeni. De ez csak az én véleményem és bátorítok mindenkit, hogy legyen sajátja. :)

PS.: Dakarban 32 fok van és gőzfürdő. A lakás rendben és az autó is megvan, bár elég koszos, holnap kiderül, beindul-e pár hét utcán parkolás után.

Kép forrása: https://moly.hu/system/covers/big/covers_19953.jpg?1395349831

A mozgalmas augusztus és szeptember után, most töltődöm. Rá „USB-ztem” magam az otthonomra és lassú villogással nyelem az energiát. Nagyon ki voltam merülve. Sokat alszom, sokat eszem, sétálok az őszi napsütésben (vagy hideg esőben) és élvezem a magammal töltött időt. Mára eljutottam oda, hogy lett kedvem írni nektek, hát írok.

Az első pár nap itthon mindig eufória. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, egyik dologtól a másikig rohanok, nézd hideg van, juhúú takaróval alszom, nahát zoknit kell venni… és dzsekit is váó. Aztán kicsit lehiggadok, de még mindig buddhamosollyal járkálok a városban, amitől mindenki hülyének néz.

Mert hát, és ez az első, ami beüt a valóságból, itt mindenki szomorú, fáradt és/vagy mérges. Hallgatom a beszélgetéseket a buszon, nézem az embereket az utcán. Látom a politikai hirdetéseket pro és kontra. Kisebbség lettem, egy utált kisebbség tagja. Nem jó érzés. Olyan, mint amikor az ember rossz emberbe szerelmes: először tök boldog, aztán rájön, hogy az érzés nem kölcsönös. A szerelmi viszonyból ki lehet lépni, az országot is el lehet hagyni. Ezzel együtt valami nagyon erősen ide vonz, ha máshol vagyok nem vagyok nyugvóponton, csak itthon. Aztán eszembe jut, hogy ezt már megírták, nálam százszor szebben:

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/folfol.htm

Általános iskolás koromban tanáraim állandóan szerepeltettek. Jó tanuló voltam, így egyenes út vezetett a karácsonyi énekléstől, a versmondáson keresztül a tanulmányi versenyekig. Baromira utáltam, de ez őket nem tartotta vissza attól, hogy sokoldalú felhasználhatóságomat kiaknázzák. Az összes nemzeti ünnepen ott voltam, a névadókat nem is említem (ez a keresztelő szocialista verziója volt, verset kellett mondani és mindenki nagyon meghatódott). Odáig fajult a dolog, hogy a tanáraim egymás megkérdezése nélkül ugyanarra a napra szerveztek két eseményt. Az egyik a körzeti kémia verseny volt a szomszéd faluban, egy másik lánnyal csapatban versenyeztünk. Akkor még szerettem a kémiát is, oldatokat kellett felismerni, lángot festeni meg ilyesmi. A másik esemény egy néptánc-találkozó volt a saját falum művelődési házában, ahol nekem kellett, népviseletben, az összekötő szöveget felolvasnom. Agybaj volt. Mire kiderült a két időpont, már nem lehetett lemondani, így a kémia versenyt félbehagyva kölcsönbiciklivel hazatekertem, hogy időben felölthessem a ruhát és eleget tehessek a második programnak is. Felmerülhet bennetek legalább két kérdés:

• Miért nem mondtam nemet? Nem tudom. Gyerek voltam, meg akartam felelni, úgy gondoltam, belefér a kettő, csak legfeljebb kicsit kényelmetlen lesz nekem. Mondanám, hogy azóta javult a helyzet, de itt jön a másik kérdés.
• Hogy jön ez ide? Nos úgy, hogy hetek óta nem vagyok ura a mindennapjaimnak, a munkahelyem által szervezett programokon próbálok a pihenés és a saját idő ellenére teljesíteni. Pont úgy érzem magam, mint aznap, amikor egyik helyen sem sikerült a legjobbat adnom, mert a másik elvette az időt.

Miért nem mondok többször nemet?

Egyébként, a kémia versenyen harmadikok lettünk, egy szép Richter Gedeonos faliórát nyertünk (szponzor természetesen), ami sokáig a szobám dísze volt.

A magyar hírekben nemigen láthattátok, de a héten Loméban és több togói nagyvárosban felvonulások voltak. Az emberek egy alkotmánymódosítás ellen tiltakozva mentek utcára, megtelt a belváros és a nagyobb csomópontok környéke, az Internetet lekapcsolták és úgy általában focimeccs hangulat uralkodott nap közben. Én eközben kiküldetésen, tettem a dolgom, mint rendesen a szálloda és az iroda biztonságában. Megilletődve hallgattam azért a több ezer ember hangját, de inkább lelkesnek, mint agresszívnek tűntek. Tegnap este is sokan voltak az utcákon még azután is, hogy a demonstráció hivatalosan befejeződött. Kb. 11 körül kezdtem lövéseket hallani messziről. Elég vérfagyasztó volt. Gyorsan felhívtam a recepciót, megnyugtattak, hogy „csak” könnygáz lövedékekről van szó, a rendőrség próbálja oszlatni a bulit. Egy idő után a jellegzetes szaga a szállodában is érezhető volt, nem spóroltak vele.

Amikor egyedül hallgattam a lövéseket a szobában két véglet között ingázott a lelkiállapotom. Az egyik végletben próbáltam kicsinyíteni az eseményeket és nyugtatni magamat, messze vannak, reggelre nem lesz semmi, szállodába úgysem jönnek be stb. A másik véglet összehordta az agyamba az összes afrikai öldöklésekről szóló filmet és cikket (siralmas, hogy a tények helyett ez jön először). Mivel valós információt nem tudtam elérni, vészforgatókönyveket kezdtem gyártani. Az Internet a szállodában is csak csordogált, úgyhogy nem tudtam utánanézni, hogy mi történik. Szóval tanulságos éjszakám volt. Hogy túlzó vagy sem, még most sem tudom megítélni, nem helyiként nem érzékelem, hogy mennyi esélye van, hogy eldurvulnak a dolgok.

Hangsúlyoznám, hogy nem voltam közvetlen veszélyben egy pillanatig sem, vigyáznak rám. Ma reggelre tökéletesen helyreállt a rend, nyoma sincs a tegnap éjszakának. Túlzásnak tűnhet a reakcióm néhány könnygázgránátra. Viszont ez olyan dolog, amit az ember nem tud kontrollálni, a stressz, a készenléti állapot ezt hozza ki. Nem féltem konkrétan, de az első lövéseknél megállt bennem az ütő. Aztán már inkább praktikus módba kapcsoltam: cuccaim egy helyen, felkapható ruha kéznél, telefont feltölteni, kinek a száma van meg stb.  

Sok kollégám naponta ebben él és meg sem kottyan nekik. Én efelett nem tudok napirendre térni, ez nem tudom, hogy gyávává vagy bátorrá tesz. Döntsétek el ti. Ma szerencsére megyek vissza Dakarba.

A hidegvizes zuhanyozással indított reggelnek rengeteg jótékony hatása van. A puha párnák között nyújtózkodás, valljuk be, nem készít fel kellőképpen a ránk odakint váró rideg valóságra. Az élet zord és kegyetlen, letöri minden reményünket, akárcsak a fél órája folyatott csap, amiből sosem kezd meleg víz folyni. Az ember lassan fel- és ráébred a valóságra, kénytelen szembenézni az új nappal és elfogadni a hideg vizet és valóságot. Így tehát a hideg zuhany jellem- és immunerősítő, emellett bőrfeszesítő és szókincsfejlesztő (nem baj, itt úgysem érti senki). Felkészíti a hangszálakat a napi használatra, a légzés felgyorsulása pedig oxigéndús levegővel látja el az éjszaka ellanyhult anyagcserét. Környezetünk védelmében is sokat teszünk ezzel, hiszen a hideg vízben zuhanyozás ritkán tart hosszú ideig (itt ne számítsuk bele a fél óra alatt elfolyatott vizet). Fejleszti a szociális érzéket is, megerősít bennünket a tudat, hogy így is van miért hálásnak lennünk, a vezetékes víz luxusát élvezhetjük, sokaknak ez sem adatik meg. A hideg zuhany kimondottan paleó, ugyanakkor glutén- és laktózmentes, jótékony hatását leginkább kézműves bioszappannal fejti ki. A legteljesebb élvezet érdekében befejezésként a szabad levegőn száradást ajánljuk, így a törölközők felesleges mosása is megspórolható.

Üdvözlet Togóból! :)

Ezen a hétvégén van az egyik legnagyobb muszlim ünnep, a Tabaski. Ilyenkor arra emlékeznek, hogy Ábrahám kész lett volna feláldozni egyetlen fiát, Izsákot Istennek, de Gábriel arkangyal közbelépésének hála végül egy birkát áldozott a fia helyett. Nem véletlen, hogy a sztori ismerős, benne van a Bibliában és Koránban is bár a nevek körül van egy kis kavarodás.

Az biztos, hogy a város már hete óta tele van birkaárusokkal és nyereményjátékokon is lehet birkát nyerni az ünnepre. Bár más állatot is lehet áldozni (borjút vagy tevét), egyértelműen a birka a menő. Nagyon kedvesen kell bánni vele és a levágását is szigorú szabályok kötik, hogy a lehető legkevesebb stressz érje. Feldolgozás után a húst faszénen sütik meg, nagy vendégségek vannak minden háznál, a maradékot pedig megosztják a szomszédokkal, ismerősökkel, szegényekkel. A város a hétvégére teljesen kiürült, a vidékiek hazautaztak az ünnepre, alig van forgalom az egyébként rémálom csomópontokban is, a boltok és éttermek is zárva vannak. Akik maradtak, azok felveszik az ünnep tiszteletére varratott új ruhát és az utcákon sétálva mutatják meg a világnak. Ilyenkor nem tanácsos a tengerparti strandok látogatása, mert a sok levágott birka vére és feldolgozatlan részei a csatornákból egyenesen a tengerbe kerülnek.

Ilyenkor az ember könnyebben lesz vegetáriánus, borzasztó belegondolni, hogy hány állatnak vágták el a torkát egyetlen nap alatt. Aztán magamba nézek és felhagyok a fanyalgással. Az áldozati birka valójában semmiben sem különbözik a karácsonyi pontytól vagy a húsvéti sonkától.