Vannak napok, amikor semmi sem halad. Ha megfeszülünk se, hiába nyomulunk, intézkedünk, egyszerűen csak nem jutunk előbbre. Ezeket a napokat fel kell ismerni és le kell állni a feszüléssel, mert semmi értelme. Aztán jönnek napok, amikor minden egyszerre meglódul és nem győzünk lépést tartani az eseményekkel. Azért be kell vallanom, hogy itt Szenegálban ez utóbbi a ritkább. Még mindig az autó paprírjait várom, hetekig tartó stagnálás után hétfőn  végre jeletkezett a kapcsolattartó és ígeretet kaptam, hogy a hét végéig meglesz az új forgalmi. Illetve ma írt a pasi smst, hogy reméli, hogy holnap este már jó hírrel szolgálhat. Inshallah. Bulit csapok, ha tényleg meglesz és végre talán aludni is tudok majd.

Már megvan a repjegyem is haza, fura érzés, hogy csak 3 hét maradt. Latolgatom, hogy mit szeretnék innen magammal vinni, fizikailag és szellemileg egyaránt. Nagyon megterhelő ez az időszak, rosszul alszom és tök kimerült vagyok. Követni kell a napi rutint és közben mindig a következő feladatra koncentrálni és feldolgozni ezt az újabb nagy (vissza)váltást. Van egy strategiám, sokszor bevált: az előttem tornyosuló teendők helyett a kitűzött célon túl valami kellemes pillanatot képzelek el, amivel megjutalmazom majd saját erőfeszítéseimet. Az adott helyzetben ez az a pillanat, amikor majd hátradőlök a hazafelé tartó repülőgépen és kérek egy pohár pezsgőt. Nagyon kellemes kép ez, lehet, hogy el is sírom majd magam. Addig még küzdelmes pár hét jön, és három hétvége, hogy végigjárjam a számomra kedves helyeket a számomra kedves emberekkel. Szerencsére mindkettőből van bőven. Kitartást mindenkinek!