Pénteken reggel korán keltem, mert egész napos megbeszélés volt egy belvárosi hotelben a régió munkatársaival. Sajnos délelőtt nem jutottam el odáig, mert durva hasmenéssel indítottam a napot. Ez nem meglepő, volt már ilyen, ha láz nincs, akkor csak valami rossz kaja az oka. Általában ilyenkor elkezdem szedni a Smectát és otthon maradok, WC-közelben. Ezen a napon ez nem volt opció, mozognom kellett a városban és este is meg kellett jelennem a búcsúvacsimon. Szóval ezúttal a nagyágyút vetettem be és vártam a hatást. Egyébként imádom az Imodiumot, bombabiztos, két órán belül hat, csak utána úgy érzi magát az ember, mint egy nagyra nőtt disznósajt. Szóval imigyen felkészülve a napra, kaptam a hírt, hogy kész a forgalmi. Nem hittem a fülemnek, megismételtettem párszor, aztán taxiba vágtam magam, hogy elhozzam a papírt. Mondanám, hogy diadalmas pillanat volt, de nem volt az. A belsőségeimmel küzdve csak azon drukkoltam, hogy ne legyen dugó (volt) és folyton azt fürkésztem, hová tudok elrohanni, ha rámjön a szükség. Ilyenkor persze mindig a leglassabb teherautó mögé kerülünk és a legtoleránsabb taxisofőrt fogom ki. De odaértem baj nélkül és átvettem a papírt, kihálálkodtam magam, majd újra taxi és irány a belvárosi megbeszélés. Egy óra volt átjutni a városon a pénteki ima előtti csúcsforgalomban, életem valószínűleg leghosszabb órája. Közben többször levert a víz és amikor nem szenvedtem nagyon, akkor úgy éreztem magam, mint egy rossz komédiában. De ez is megvolt, az Imodium tartott és akkor ott a szállodához megérkezve valóban azt éreztem, hogy ezek után bármire képes vagyok.

A délutáni megbeszélés után kellemeset vacsoráztunk (óvatosan) és alkohollal fertőtlenítettem belsőleg. Végre fel tudtam engedni és reálisnak látszik már a hazatérés is. A legnagyobb stressz lement rólam, már csak pár elintéznivaló maradt. Boldogan indultam haza, hogy egy jót aludjak végre, amikor azért még jól leszart egy madár, csak hogy ne feledjem a helyemet az Univerzum rendszerében.