A mozgalmas augusztus és szeptember után, most töltődöm. Rá „USB-ztem” magam az otthonomra és lassú villogással nyelem az energiát. Nagyon ki voltam merülve. Sokat alszom, sokat eszem, sétálok az őszi napsütésben (vagy hideg esőben) és élvezem a magammal töltött időt. Mára eljutottam oda, hogy lett kedvem írni nektek, hát írok.

Az első pár nap itthon mindig eufória. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, egyik dologtól a másikig rohanok, nézd hideg van, juhúú takaróval alszom, nahát zoknit kell venni… és dzsekit is váó. Aztán kicsit lehiggadok, de még mindig buddhamosollyal járkálok a városban, amitől mindenki hülyének néz.

Mert hát, és ez az első, ami beüt a valóságból, itt mindenki szomorú, fáradt és/vagy mérges. Hallgatom a beszélgetéseket a buszon, nézem az embereket az utcán. Látom a politikai hirdetéseket pro és kontra. Kisebbség lettem, egy utált kisebbség tagja. Nem jó érzés. Olyan, mint amikor az ember rossz emberbe szerelmes: először tök boldog, aztán rájön, hogy az érzés nem kölcsönös. A szerelmi viszonyból ki lehet lépni, az országot is el lehet hagyni. Ezzel együtt valami nagyon erősen ide vonz, ha máshol vagyok nem vagyok nyugvóponton, csak itthon. Aztán eszembe jut, hogy ezt már megírták, nálam százszor szebben:

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/folfol.htm