Általános iskolás koromban tanáraim állandóan szerepeltettek. Jó tanuló voltam, így egyenes út vezetett a karácsonyi énekléstől, a versmondáson keresztül a tanulmányi versenyekig. Baromira utáltam, de ez őket nem tartotta vissza attól, hogy sokoldalú felhasználhatóságomat kiaknázzák. Az összes nemzeti ünnepen ott voltam, a névadókat nem is említem (ez a keresztelő szocialista verziója volt, verset kellett mondani és mindenki nagyon meghatódott). Odáig fajult a dolog, hogy a tanáraim egymás megkérdezése nélkül ugyanarra a napra szerveztek két eseményt. Az egyik a körzeti kémia verseny volt a szomszéd faluban, egy másik lánnyal csapatban versenyeztünk. Akkor még szerettem a kémiát is, oldatokat kellett felismerni, lángot festeni meg ilyesmi. A másik esemény egy néptánc-találkozó volt a saját falum művelődési házában, ahol nekem kellett, népviseletben, az összekötő szöveget felolvasnom. Agybaj volt. Mire kiderült a két időpont, már nem lehetett lemondani, így a kémia versenyt félbehagyva kölcsönbiciklivel hazatekertem, hogy időben felölthessem a ruhát és eleget tehessek a második programnak is. Felmerülhet bennetek legalább két kérdés:

• Miért nem mondtam nemet? Nem tudom. Gyerek voltam, meg akartam felelni, úgy gondoltam, belefér a kettő, csak legfeljebb kicsit kényelmetlen lesz nekem. Mondanám, hogy azóta javult a helyzet, de itt jön a másik kérdés.
• Hogy jön ez ide? Nos úgy, hogy hetek óta nem vagyok ura a mindennapjaimnak, a munkahelyem által szervezett programokon próbálok a pihenés és a saját idő ellenére teljesíteni. Pont úgy érzem magam, mint aznap, amikor egyik helyen sem sikerült a legjobbat adnom, mert a másik elvette az időt.

Miért nem mondok többször nemet?

Egyébként, a kémia versenyen harmadikok lettünk, egy szép Richter Gedeonos faliórát nyertünk (szponzor természetesen), ami sokáig a szobám dísze volt.