Tegnap először jártam szenegáli kórházban. Szerencsére csak látogatóban. Egyik kolléganőm/barátnőm nemrég kiküldetésen volt és maláriát hozott haza emlékbe. Három napig otthon kezelték, de nem ment le a láza, úgyhogy be kellett mennie a kórházba, hogy intravénásan kaphassa a kezelést. Nem túl felemelő, szegényt eléggé kimerítette a magas láz. A kórház egészen felülmúlta a várakozásaimat. Persze magánkórház, a kezelés 1000 euró kaucióval kezdődik. Az épület nem túl új, de nagyon tiszta és rendezett. Az orvosok jók és az ebéd láttán leesett az állam: grillezett halfilé párolt zöldséggel, friss saláta és csokikrém. Önkéntelenül is összehasonlítottam egy otthoni kórház menüjével, ami persze nem fair, mert ez magánkórház. A szobák 1-2 ágyasak, külön fürdőszobával, tv-vel és hűtővel. Megnyugtatott a felszereltség és a tisztaság, de azért nagyon remélem, hogy én elkerülöm még a tájékát is a kórháznak.

Ezen gondolaton felbuzdulva és az egészséges életmód jegyében a kórház után elmentem úszni. Továbbra is nagyon meleg van, úgyhogy jól is esett. Az egyik belvárosi szállodának van 50 méteres medencéje, nagyon szuper eltölteni ott egy délutánt, lehet ebédelni is, hideg italokat inni, napozni és úszni. Mindezt borsos belépődíj fejében persze. Jó kis nap volt, de kicsit meghasonlottam, azt hiszem. Rámtört a „jólét”-tel járó bűntudat: ez nem az igazi szenegáli élet, ez csak kevesek kiváltsága. Az átlagembernek marad az olcsóbb kórház, kocogás a parton, vagy az ingyenes szabadtéri edzőparkok egyike.  

A kissé nyomott hangulat ma is megmaradt, úgyhogy nem is csináltam semmi heroikusat. El kellett volna mennem keréknyomást ellenőriztetni a benzinkúthoz, mert a jobb hátsó kicsi lapos, de lebeszéltem magam. A hang a fejemben először veszekedett velem, hogy már megint ki akarok bújni a vezetés alól, és hogy így sosem fogok megtanulni rendesen. Aztán leoltottam és elkussolt. Nem lehet az ember mindennap bátor.