Ma egy étteremből posztolok, megint nincs otthon internet... :)

Úgy illik, hogy a kevésbé vicces pillanatokról is beszámoljak. A csütörtök esti csúfos parkolási kudarc után péntek reggelre felmondták a szolgálatot az idegeim. Azt terveztem, hogy elmegyek tankolni és meghosszabbíttatni az autó biztosítását, de már a vezetés puszta gondolatától pánik tört rám. Ültem az ágy szélén és bőgtem, mi tagadás. Miután eljutottam odáig, hogy beteget kellene jelenteni csak azért, hogy ne kelljen kocsiba ülnöm, úgy döntöttem, hagyom ezt a vezetés dolgot egy kicsit. Tudtam, hogy a félelmem nem reális, de akinek bármilyen fóbiája van, az érti, milyen, amikor kocsonyás lesz az ember belül és bármit megadna, csak ne kelljen ezzel élni. Egyébként szerintem a magyar iszony szó sokkal jobban leírja az érzést. Végül megváltoztattam a terveimet, hogy elkerüljem a problémás helyzetet. Így korlátoz be minket a félelem. Megírtam a kis vicces bejegyzést a blogra, de nem éreztem persze viccesnek, majd pár év múlva biztos másképp látom.

Mindenki bátorított és ezt köszönöm szépen, de kevesen mérték fel, hogy valójában mekkora is a baj. A „Ne parázz, menni fog!” igazán kedves, de ezen a szinten már nem segít. A tesóm segített. Egyedül tőle kaptam gyakorlati tippeket, ami kicsit reményt öntött belém. Az ő tanácsára átrágtam magam az autó kézikönyvén, ettől nagyobb biztonságban érzem magam a kocsiban, tudom, mit hol keressek. Azt is ő mondta, hogy addig ne üljek újra kocsiba, ameddig rettegek. Várjam meg, amíg kedvem lesz újra megpróbálni.

Ma reggel a félelmem 10-es skálán kb. 5-6-ra mérséklődött, úgyhogy újra megpróbáltam, remegő térdekkel. Elmentem tankolni (életemben először) és bevásárolni. Bár egyszer nem adtam elsőbbséget, amikor kellett volna és a világ legrondább parkolásait hajtottam végre, megcsináltam. Folyamatosan hangosan beszéltem magamhoz, merre kell menni, mit kell csinálni és tuningoltam az önbizalmamat egy-egy durvább körforgalom után.

A mai egy órás vezetésre büszkébb vagyok, mint az összes diplomámra együttvéve. Mert ma meghaladtam önmagam. Rettegtem, de bevállaltam. A pörölycápás búvárkodás, vagy az Afrikába költözés sem igényelt tőlem ennyi érzelmi energiát. Bármilyen kicsit dolognak tűnik ez, nekem ez egy hétköznapi (vagy inkább hétvégi) hőstett. Mindannyian hősök vagyunk. Ezt a jeles alkalmat nővéremnek ajánlom. Kösz, tesó.