Köszönöm, hogy ennyien olvastok és drukkoltok nekem a mindennapi küzdelmeimben. Egész megszerettem a blogírást, jó összefoglalni a gondolataimat, benyomásaimat. Ha visszaolvasom az előző bejegyzéseket már nagyon távolinak tűnnek, pedig mindegyik a lenyomata annak, ahogy abban a pillanatban éppen vagyok. Szóval köszönöm és próbálok továbbra is többé-kevésbé rendszeresen írni.

A bejegyzések ritkulásának oka az internet hiánya, ha Isten is úgy akarja (inshallah), akkor ma bekötik végre. Nem vettem észre, hogy ennyire függő vagyok, a kapcsolattartás nagyon hiányzik. Tegnap újabb szállítmány bútor érkezett, így este végre normálisan elkölthettem a vacsorámat: asztalnál, tányérból, evőeszközzel. A kempingezésnek lassan vége. Étkezéseim valóban jóval szerényebbek, mint a szállodában, de eszem rendesen. A franciáknak hála, sajtból és baguette-ből nincs hiány, én meg elélnék ezen is akármeddig. De finomak itt a zöldségek, gyümölcsök is, amikor lehet, kipróbálok újakat. A sonka és a bacon ritka kincs, ha látok, veszek, itt nemigen esznek disznóhúst. Bárányt annál inkább. Hajnalban itt nem a kakas ébreszt, hanem a birkák. Aztán este 8 után szinte varázsütésre elhallgatnak…a bárányok…hallgatnak…bocs. :) Ahhoz képest, hogy városban vagyok, nagyon sok az állat. Az üres telkeken, vagy az udvar hátsó részében tartják őket, főleg tyúkokat és birkát, de a szomszédnak pávája is van a baromfiudvarban. Tök komolyan. Sok kutya és macska van az utcákon, itt nem tartoznak a háztartáshoz, csak néha dobnak nekik kaját. A halpiac pont emiatt tele volt macskákkal. Helyes állatok, de nem barizok. Még élénken él az oltóközpontos doktornő mondata. A veszettség elleni oltást magyarázta épp, kőkemény orosz akcentusssal, hogy hiába a három oltás, ha megharap valami, akkor úgyis azonnal kapnom kell újra a vakcinát. - De, mi van, ha éppen nem jutok el orvoshoz? – kérdezem én. - Ákkor úgyis méghál. - vágja rá széles mosollyal– Mégtámádjá áz idégréndszérét. Rándá egy bétégség. Uff. Szóval nincs állatsimogatás.