Ma észrevettem, hogy lejárt a BKV bérletem és ez valahogy szíven ütött. A költözés, a szálloda elhagyása tudatosította igazán, hogy bizony ez nem nyaralás, itt fogok élni. Most kezd leüllepedni az utolsó és első hetek izgalma. Vannak mélypontok, az otthoni kényelmet elhagyva sokszor érzem, hogy itt minden háromszor annyi energiába kerül, mint otthon. Pedig otthon sem vagyunk az ügyintézés mesterei. Tegnap elmentem internetet és tévét intézni. Egy órát vártam, de nem haladt a sor, hát eljöttem. Azt tanácsolták, hogy másnap nyitáskor próbálkozzak. Le voltam törve, mint a bili füle, még a kérvényt sem tudtam leadni, a bekötés így hetekig fog tartani. Aztán visszaérve az irodába elmeséltem a kollégáknak, hogy jártam. Rögtön került egy név, egy telefonszám, elküldtem a papírokat emailben és kész. Nem ez az egyetlen példa, hogy meg kell osztani a problémákat. Aki itt egyedül akar boldogulni, nehéz dolga lesz. Viszont mivel nagyon összetartóak a közösségek, családok, mindig van egy unokatestvér a hivatalban, egy ismerős a vízműveknél, akivel sokkal gyorsabban mennek a dolgok. Rosszul tettem, hogy nem kértem hamarabb segítséget. Ha szélsőségesen akarok fogalmazni, aki kívülálló marad, az nem fog túlélni. Mint Izlandon. Ott a kezdetek óta a legsúlyosabb büntetés az volt, ha valakit kiközösítettek, mert az egyenlő volt a halálos ítélettel. Érdekes, hogy mennyire individualisták lettünk az idők folyamán. Szóval ilyeneken gondolkodom és nagyon hálás vagyok a sok segítségért, amit kapok. Hétvégén lakberendezés következik, netem még nincs, ezért hétfőn jön a következő beszámoló. Jó hétvégét!